Up!

hétfő reggel, minden reményem a bögre kávéban van, hogy életet leheljen belém, ma korábban mentünk iskolába, mert C kirándulni ment, az Army Museum-ba, hazajöttem, nyomtam egy pirosaranyas(!), madárlátta zsemlét (tegnapi túráról hozta haza valamelyik gyerek), aztán most csak itt lődörgök, a hában is, meg a neten is, olvasgatok feleslegesebbnél feleslegesebb dolgokat, ahelyett hogy angol leckét csinálnék (ma nyelvsuli), ruhákat hajtogatnék, amik halomban várnak rám a nappali végiben, és kajánul kacsintanak rám valahányszor arra téved a tekintetem, de nem én inkább csak serényen kortyolgatok az egeres bögréből-a kedvencem- ami hannah-jé, de most nincs itthon, mert nagyszülőknél vannak harryvel, apuka meg USA-ban, uh szerdáig édes hármasban anyukával meg C-vel, ja igen, ha már C-nél tartunk, reggel megnyertem egy 'csatát', már a cipőhúzásnál tatottunk minden a táskában, bicók a ház előtt, kesztyű kikészítve, ül a lépcsőn, veszi a cipőjét, az egyik legurul a lépcsőn, néz rám, hogy vegyem fel, hát én meg ’na azt már nem’, nem vagyok én a szolgája, ugyis kb. mindig mindent, ki van nyalva a segge, gondolkodtam is már ezen, hogy vajon milyen maradandó károsodást szenvednek ezek a gyerekek (meg a hozzájuk hasonlók) attól, hogy van a házban valaki, aki mindent megcsinál nekik, és helyettük, jó az oké, kell egy felnőtt, aki vacsit főz, meg ilyenek, de amikor a 12 éves gyerek az asztalnál ülve engem kér meg hogy adjak neki vizet, pedig csak fel kéne emelni a hátsóját és engedni a poharába, könyörgöm nem nagy kunszt, az én dingidungi nagymamám ennyi idősen már kacsát vágott a kert végibe, aztán elkészítette a családnak, akik aznap a földön dolgoztak, na jó tudom változnak az idők, meg én sem vágtam kacsát 12 évesen, de azért szerintem ez durva, kettőt találhatunk, hogy milyen felnőtt lesz ebből a gyerekből…Na bocsi a hatalmas kitérőért, szóval ott tartottunk, hogy a gyerek ül a lépcsőn, a cipő a lépcső alján én meg állok az ajtóban szilárd gondolatokkal, hogy ezt ha törik ha szakad de akkor sem fogom felvenni neki. Erre ő, Vegyem fel! Ez az ő háza, és én azt csinálom, amit ő mond! Hohó, két hónappal ezelőtt tuti eldurrant volna az agyam egy ilyentől, de már edzőttem valamennyit, nem bocsátkoztam meddő vitákba egy 6évessel, mondom neki, az ő cipője, ő ejtette le, vegye fel ő, én itt várok az ajtóban, ha nem veszi fel és nem tudunk elindulni időben akkor ő késik el az iskolából és nem mehet kirándulni, na és ezt persze angolul!:) És igen! Megcsinálta! és egy hangos szó meg nyávogás, meg hiszti nélkül, köszönöm, köszönöm a tapsokat, virágot az öltözőbe, csokit a számba kérem…:)

Még tartozom Nektek némi magyarázattal az előző bejegyzésemmel kapcsolatban, hát igen, kiborultam, nincs mit szépíteni a dolgokon, szombat vacsoraidő, hazaértem kingstonból, üres a ház, én meg kicsi voltam, fáztam és éhes voltam, már csak a vörös bunda hiányzott egy főszerephez:P, aztán felbaktattam a szobámba, leültem az ágyamra és csak úgy folytak a könnyeim, mert honvágyam volt, vágytam egy anyusziölelésre, meg egy mackópuszira, meg arra hogy szombaton tojásosnokedlivel fejessalátával várjanak haza, este terülj-terülj, lebbencs leves, beszélgetés és szeretet, meg bújás, meg vasárnap reggel puha szőrgombóc gömbölyödjön az ágyam végébe, készüljön a húsleves és kézzel kloffolt rántott husi…és végtelen a sor, aztán már nem akartam sírni, és megnyugtattam magam azzal, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy ez mind megmarad nekem, és nem vették el tőlem örökre, csak egy igen kicsi időre…

És csak így a végére egy filmajánló. Vasárnap moziban voltunk malouval, megnéztük a legújabb családi animációs filmet, az Up! -ot (magyar címe Fel!), 3D-s szemüvegben!
Nagyon tetszett. Ajánlom mindenkinek, főleg azoknak, akik hisznek abban hogy soha nem késő és hogy maga az ’élet’ egy izgalmas kaland! :)